Szülők rólunk

Köszöntő az 5 éves szülinap alkalmából

Rendesen lihegtem mire felértem az EMÚ harmadik emeleti Böszörményi úti lakásába. Hiába, most már tényleg el kell kezdenem sportolni gondoltam, míg 4 éves kisfiamról gombolgattam a kabátját. 

Azért jöttünk ide mert mégsem balfék és ügyetlen anya vagyok, hanem gyerkőcömet autizmussal diagnosztizálták a SOTE pszichiátrián, szociális és kommunikációs készségek fejlesztésére szorul. A klinika az EMÚ-t javasolta. Ekkor már egy éve jártunk a helyi Nevelési Tanácsadóba, ahol nem sokra jutottak velünk. Az ovis fejlesztő pedagógus is hetente többször foglalkozott Danival. Az óvónénik gyakran említették, hogy máshová kellene mennünk. Néhány régi ismerős elmaradt a családunktól. 

Igyekeztem mindig más játszótérre menni. Férjem barátai legyintettek, hogy kicsit túlreagálom az első gyereket. ’Különben is a fiúk élénkebbek’ – hallottam ezt is. Minden ismerős – kérés nélkül – nevelési tanácsokkal akart ellátni. Sokak szemében én voltam a szófogadatlan gyerekes anyuka. Ha bemerészkedtem egy üzletbe szorosan követett minket a biztonsági őr.

Vajon miben tudna nekünk az EMÚ segíteni? Az anamnézis felvétel után még mindig szkeptikus voltam.

Dani ekkor már hosszú csínytevés listával rendelkezett, pár közülük:

• Ovis csoportszoba ablakából kiszórta a játékmozdonyt a lenti udvarra

• Barátnőm kislányának vászoncipőcskéit megúsztatta a vécénkben

• 23 tanyasi tojással megcélozta a konyhaablakot

• Háztartási boltban lendületből nekiszaladt a bevásárlókosárral az üzletvezetőnek

• Dömpert nekilökte a belső üvegajtónak (üvegest kellett hívni).

Persze legnagyobb kihívásaink az autizmusból adódó szelektív evés, rugalmatlanság, kortárs kapcsolatok hiánya voltak. 

Ekkor Mónika kezdett Danival foglalkozni és én, aki az őrület határán voltam kezdtem megérteni gyermekem világát. A hűtőszekrényünkre kikerült a képes napirend és elkezdtem pálcikaembereket rajzolgatni. Azóta az összes ridikülömben van füzet és ceruza is. Az egyéni fejlesztések után Andi nénihez nagyovis csoportba kerülhettünk, majd Juli néni iskola előkészítő csoportjában gyakoroltunk egy tanévnyit a sulira. Szeptember elején hetekig remegő gyomorral léptem át az iskola küszöbét, ’Vajon hogyan fog ez nekünk menni? ’ villant át a fejemen többször, de szerencsére az EMÚ-s fejlesztések beértek, a novemberi fogadóórán a tanító nénik megnyugtattak, hogy Dani kezelhető, ügyes, illik az osztályba, jól halad, ott a helye.

Az EMÚ a szülőket is segíti egyéni, csoportos szülői konzultációkkal illetve egy-egy témát kielemző családtréninggel is. 

Az EMÚ nélkül most egy szegregált, értelmi sérültek számára létrehozott osztályban küszködnénk, mert okos gyerkőcöm a bizottság többórás vizsgálatát hosszúnak tartotta és már nem volt kedve válaszolni a kérdésekre (mellesleg még mindig nem értem, hogy egy 5,5 éves ovisnak miért kell tudni tökéletesen leírni a kis ’f’ betűt? )

Hálás vagyok, hogy eljutottunk idáig, egyedül nem ment volna. Dani vidám, olykor rászól az öccsére, hogy nem tartja a szabályokat : ’megint nem akasztottad fel a kabátodat’, imád az EMÚ-ba járni és az új osztályból is vannak barátai. 

Köszönöm EMÚ (Lőrinc, Andi, Juli, Zsófi, Nóri, Laura, Mónika, önkéntesek) a rengeteg segítséget és ezúton Boldog szülinapot kívánok.

Budapest, 2013. november