Szülők rólunk

Egy nagycsaládos anyuka az EMÚ-ról

Hogyan és mikor találtak rá az EMÚ-ra?
A fiunkat hivatalosan 2008. szeptember 1-jén diagnosztizálták a I. sz. Gyermekklinikán, két és fél évnyi kálvária után (5 éves kora előtt feltűnt, hogy valami nincs rendben, de csak 7 éves kora után lett meg az ok). Oda már egy olyan szakember küldött, aki pszichológusként megelőlegezte a diagnózist, amit „csak” megerősítettek. Rendszeres fejlesztést javasoltak, de előre bocsájtották, hogy erre nincs mód a klinikán, az állam az évi 2-3 terápiás tábort finanszírozza, csak magánúton tudjuk a gyermekünknek szükséges ellátást igénybe venni. Kérésünkre kerestek is számunkra szakembert, Mészáros Lőrincet, akit a fiunk könnyen elfogadott és azóta is vele szeret(ne) leginkább dolgozni.

Miben nyújt segítséget a szervezet a szülőknek, és miben segíti gyermekeket?

A gyerekünknek egyértelműen javultak a szociális és kommunikációs készségei, mióta jár (3,5 év). Az iskolában sikeresen beilleszkedett egy átlagos létszámú osztályba a 3. évben (előtte 2 évig kis létszámú osztályba járt), barátkozik, sokkal kevesebb a dühkitörése, képes társalogni. A pontos, kiszámítható keretek és a személyre szabott feladatok mind ezt szolgálják. Rengetege számít az iskola egy normál általános iskola – több pedagógusának a pozitív hozzáállása a problémához (az osztályfőnök heti rendszerességgel küldi az értékelő lapot a fiunkról, pedig ez nyilván pluszmunka neki).
Mi szülők – minden elfogadás ellenére – gyakran lelkiismeret-furdalással távozunk egy egyéni konzultációkról. Tudjuk, mit kellene itthon tennünk, hogy könnyebb legyen a fiunknak, mégsem vagyunk képesek rá, mert három másik gyermekünkre is kell időt és energiát szánnunk (saját magunkra is kellene, de nemigen jut). Az édesapa rengeteget dolgozik, hogy a napi megélhetést és az érintett gyermek fejlesztéseit finanszírozzuk (az EMÚ-n kívül évekig mozgásterápiára is hordtuk, illetve itthon végeztettünk vele gyakorlatokat, ezek még nem biztos, hogy véget is értek). Nekem jut a négy gyermek nevelése (11, 9, 6, 3), akik nem sok időt töltenek intézményben. Itthon tehát nem tudjuk számára ugyanazokat a kereteket biztosítani, mint az EMÚ-ban, a konfliktusokat sem feltétlenül kezeljük a megfelelő higgadtsággal, a nagycsalád hangos és rendetlen, a kisebbek utánozzák a legnagyobbat, ami külön kiborító – fáradtak vagyunk mindketten, ebben nem tud segíteni az EMÚ. Hiába tudjuk, mi lenne az optimum, meg sem közelítjük, és ez néha elkeserítő.

Miből áll egy csoportos-foglalkozás, kitől és mit tanulnak itt a gyermekek?
A gyerek önszántából sosem számol be ezekről. Mi küldjük hetente a beszámolót az itthoni és az iskolai történésekről, és úgy tudom, azokat dolgozzák föl szituációs gyakorlatok formájában. Különféle játékokat is játszanak, ezekben az együttműködés és a versengés módozatait tapasztalják meg kontrollált környezetben (csocsó, Rizikó). A feladatok során egymásnak is tükröt tartanak a gyerekek, nem a felnőtt „osztja az észt”.

A gyermekek számára egy új közösség is egyben az EMÚ. A szülők mennyire ismerik egymást? Jellemző a szülők közötti párbeszéd, kölcsönös támogatás?
A csoportos szülői konzultációkon ugyan találkozunk, de egyébként nincs kapcsolat, csak azzal, akit máshonnan ismertünk régebbről. A gyerekek szállítását közösen oldjuk meg velük; ha néha összefutunk, váltunk pár szót.

Az EMÚ milyen közösségi kezdeményezésére lennének nyitottak? (családi nap, kirándulás, online hírlevél?)
Nekem mindegyik tetszene. A legkönnyebben kivitelezhető a hírlevél, a legnehezebb a kirándulás, mert nem biztos, hogy az egész család részt tud venni (kissé más tempóban gyalogol a 11 éves, mint a 3, aki minden fűszálnál megáll), és ez azt jelenti, hogy a többi gyerek a másik szülőre marad. Esetünkben az édesapa örül, ha a hétvégén nem kell mennie sehová.