Mindig tanulok a pacienseimtől.  Amióta autizmussal élőkkel dolgozom, egy csodásan új gondolkodásmódot tanulok. Minden üléssel kicsit többet értek meg ebből, de újra és újra elkápráztatnak valami felemelően újjal. Amire sohasem gondolnék, pedig milyen logikus! Vagy olyan témákat hoznak be az ülésekre, amelyeken nekem is komolyan törnöm kell a fejem vagy bizony utána kell néznem a szakirodalomban. Nagyon szeretem ezt csinálni, mert ettől lesz változatos és sohasem unalmas. Mostanában a megfoghatatlannal kell foglalkoznom sokat. Több szülő is kérdezte tőlem, mit gondolok arról, érdemes lenne-e beíratni hittanra az autizmussal élő gyermeket vagy inkább erkölcstant válasszanak? Ilyenkor mindig végig vesszük mindkét lehetőséget és a szülő dönt. Csak közösen gondolkozunk. Én katolikus vagyok, azt a hitrendszert és szokásrendszert ismerem. Ebből indultam ki a gondolkodásban. Azt gondoltuk végig a szülőkkel, hogy az adott családban mennyire van jelen a hétköznapokban a vallásosság. Mert ha igen, abba belenő a gyermek, látja imádkozni a szüleit, esetleg járnak templomba, misére. Mire ez a kérdés felmerül, valószínűleg túl vannak azokon a kérdéseken, hogy kihez beszél a szülő ima közben? Milyen az Isten? Férfi vagy nő? Hogy néz ki? Ő a templomban lakik? Hogy hallhatja meg, amit mondok, ha én nem hallom? Hogy láthatja, amit csinálok, ha én nem látom? Miért kéne megbánnom, ha rosszat tettem? Miért kéne az Istentől bocsánatot kérnem, amikor nem is neki ártottam? stb. Nekik valószínűleg nem okoz gondot, ha a gyermekük hittanra jár.

Ha viszont nem a mindennapjaik része a vallásosság, akkor nem biztos, hogy érteni fogja az a hat-hét éves, amikor a hittan-tanár elkezd valakiről beszélni, akiről még nem beszéltek neki. Akit nem látunk és nem hallunk és kézzel nem megfogható. A megfoghatatlan, nem egzakt szerintem egy autizmussal élőnek nagyon nehezen értelmezhető. Általában mivel nem értik, el is távolítják maguktól és nem is nagyon értik azokat az embereket, akik vallásosak. Volt olyan tinédzser kliensem, aki összevitázott egy ismerősével és nyíltan lehülyézte, mert „normális ember nem hisz Istenben”. Az a srác pedig majdnem megverte őt ezért az állításáért. Utána a kliensemmel azt beszéltük át, hogy nyíltan senkit nem lehet lehülyézni, mert hisz Istenben. Hiszen lehet más véleménye a többieknek, mint az övé. És mindenki abban hisz, amiben tud vagy szeretne. Ez egy olyan része a gondolatainknak, amin nem érdemes összevitatkozni, mert nincs abszolút igazság.(Ilyen témák még a politikai nézet vagy a kulturális szokások.)

 Ha hittanra jár, valószínűleg kérni fogják a misén történő megjelenést. Ha szenzorosan érzékeny, a templom lehet nagyon érdekes vizuális élmény a sok freskóval és szoborral egy darabig. Utána viszont kissé unalmas. Vagy lehet, hogy pont a sok festmény, szín, vizuális élmény telíti az idegrendszerét.(Református templomok, modern, letisztult belterű templomok előnyben.) Az orgona hangja is lehet túl hangos vagy az éneklő tömeg félelmetes (emberi hang és sok ember egyszerre). Persze az is lehet, hogy szereti a zenét, megigézi az orgona hangja és ezért megy szívesen templomba. Most a pandémia miatt nincs békeadás, de amúgy ez is lehet kellemetlen a váratlan idegenektől jövő érintéssel. Viszont a mise strukturáltsága és kiszámíthatósága (ha ugyanaz a pap, ugyanazokkal az emberekkel találkozik, ugyanazok a cselekvéssorok ismétlődnek) lehet megnyugtató és élvezheti is. Vannak gyerekek, akiket az zavar, hogy csendben kell lenni és nem akkor beszél, amikor ő akar a szertartás alatt.

Még sohasem voltam olyan hittanórán, ahol autizmussal élő gyermek is volt az órán, de fikcióm szerint biztosan érdekeseket kérdezne, hiszen jó esetben addig kérdez, amíg meg nem érti, amit mondanak. (Ez biztosan jelentős kihívást jelent majd a hittantanárnak. Hiszen mindent logikus érvelés mentén kell meghatároznia.) Vagy nem mer kérdezni a gyermek a megfelelési vágy miatt és egy csomó frusztrációval, meg-nem-értéssel jön ki az óráról, ami növeli a feszültségszintjét és otthon melt-downhoz vezethet.

Ez természetesen az erkölcstanra is igaz lehet. Az emberi lélek és erkölcsiség problémahelyzeteinek megértése általában nehézséget okoz a számukra. Nincs szociális nyomás, hogy valamit jóvá tegyen, vagy figyeljen a másik gyermekre, nehogy megsértse. Vagy az érzések detektálásában csúszik el, mert nem látja, hogy sértő. Azt feltételezem, hogy erkölcstanon valószínűleg sok különböző nézetet ütköztetnek, ami egyszerre lehet lehetőség megtanulni intelligensen vitázni és frusztrációforrás, ha valaki nem gondolja úgy, ahogyan ő.

A vitás helyzetek megbeszélése mindenképpen cél a tanácsadási üléseken is. Sokszor gondolunk végig közösen olyan vitás helyzeteket, ahol nem látta saját felelősségét, mert rosszul értelmezett egy helyzetet. Erre talán mindkét óra alkalmas lehet.

Arra mindenképpen érdemes felhívni a tanár figyelmét, hogy a vizuális megsegítés nagyon megkönnyítheti a megértést bármelyik órán. Használhatnának képregényszerű történetmesélőt vagy a problémahelyzeteket is lerajzolhatnák vagy eljátszhatnák.

 Gondolataim csak eszmefuttatások a teljesség igénye nélkül. Szívesen veszem, ha kommentben megírják hozzá a gondolataikat!

Gellért Lívia

Az idei tanév indulása előtt az új kuratóriummal azt éreztük, hogy új lendülettel, új elképzelésekkel haladunk tovább a régi másik utunkon. A nyári időszak mindannyiunk számára az újrakezdés tervezéséről szólt. Egy ilyen közös gondolkodás során született meg bennünk az az igény és ötlet, hogy jó volna többet kommunikálni kifelé, megosztani azt, ami a háttérben bennünket foglalkoztat, amiről gondolkodunk. 

Ezért jött most létre ez a blog, hogy kicsit betekintést engedjünk minden érdeklődő számára a csapatunk működésébe. Terveink szerint hetente fogunk jelentkezni egy-egy bejegyzéssel, ami rólunk, munkánkról szól. 

Az idei tanévben sok olyan dolgot indítunk el, ami korábban még nem volt, belső működésünket is megújítjuk. Mégis, személyesen azt gondolom, hogy a nagy lendületre és lelkesedésre folyamatosan árnyékot vet az a helyzet, amiben élünk, ami mindannyiunkra hatással van. Nem szeretnék még egy újabb bőrt lehúzni a vírusról vagy a karanténról, egyszerűen engem most nagyon foglalkoztat az, hogyan tudunk alkalmazkodni, személyesen és szervezetileg egyaránt az új elvárásokhoz. Munkánk alapvetően a személyes kapcsolatra épül. Beláttuk, hogy az online tér rengeteg lehetőséget kínál, ugyanakkor mégsem tudja visszaadni a közös élmények adta érzést, megnyugvást, hogy a gyerekek és családok rendben vannak. Csodálattal figyeltem a kollégáimat a tavaszi karantén alatt, ahogy erőn felül, kreatívan és a szakmai szempontokat figyelembe véve valósították meg a terápiákat. Fáradhatatlanul azon dolgoztak, hogy a családok számára közel ugyanazt az ellátást biztosítsák, amit korábban a személyes találkozók során megtapasztalhattak. Mégis volt valami hiányérzetünk. Valami, ami az alapját képezi a működésünknek, hiányzott.

Szeptemberben (és már a nyár folyamán is) visszakaptunk ebből valamit. A jelenlétet, a valós idejű visszajelzéseket, a teret és időt. Most az offline szeretett valóságunk és az online világ nyújtotta lehetőségek között kell  egyensúlyoznunk. Nekem legalábbis ez a célkitűzésem. Kihasználni az időt, amíg lehet és feltérképezni azokat a lehetőségeket, amit az online terekben már kipróbáltunk. Ez egy folyamatos billegés. Mi való ide és mi inkább oda? Mivel tudunk többekhez eljutni és hogyan tudunk hitelesek maradni? Biztonságosak vagyunk-e mindenki számára? A terápiás kapcsolat bizalmát valójában mi adja majd most? Sok kérdés és közös gondolkodásra van most szükségünk ahhoz, hogy alapítványunk megtalálja a helyét ebben a helyzetben is. Számos kihívás volt már ezen az úton, sok nehézséget közösen oldottunk meg. Bízom benne, hogy kollégáim segítségével most is tudunk biztonságot és segítséget nyújtani azok számára, akik ezt igénylik.

Gyimesi Nóra

 

© egy másik út
Free Joomla! templates by Engine Templates