Szülők rólunk

Milyen érzés…

Milyen érzés, ha más vagy? Nem mondom, hogy rossz. Felnőtt fejjel meg lehet, gondolom, szokni. 

Milyen érzés, ha a gyerekedről kiderül, hogy más, mint a többi? ROSSZ, POCSÉK,  ELVISELHETETLEN. Tudod, hogy ő a legokosabb a világon, sőt ezt a szakemberek meg is erősítik, és te még is azt érzed, egyedül vagy a világon, mint a kis ujjad, és nincs aki segítsen. 

Mert itt van a világ legszebb kislánya, vagy kisfiúja, aki a te szemed fénye, és aki más. Nem nagyon, de pont annyira, hogy ne tudjon a nagycsoportban még mindig együtt játszani a többiekkel, hogy ha már elkezdte az iskolát, akkor minden nap azzal fogadjanak a tanítók, hogy dumál, ugrál és nem tud a fenekén megülni.

„Pedig higgye el anyuka több esze van, mint az egész osztálynak együtt.” És te nem csak elhiszed, hanem tudod is, hogy ez így van. De nem vagy boldog, hiszen látod, hogy valami nem kerek. Nem kerek. Az Ő világában. Őt nem zavarja, de látod a szánalmat a környezted szemében. És elkezdesz kapkodni, és rohangálni jobbra-balra. Közben mennek az évek, küzdesz a gyerekkel a külön tornán, az írás leckénél, a verstanulásnál. Elzavarnak a korai fejlesztőből, hogy már túl koros a gyerek, a Nevelési Tanácsadóban néznek rád bután, hogy fogd szigorúbban és akkor majd nem lesz gond. De te is tudod, érzed, hogy nincs rendben valami. Hova menj, kihez fordulj? Merj beszélni róla, hogy a gyerek néha erőszakos, hogy 

még 6 évesen is szinte minden éjjel bepisil. Ezeket nem hirdeti szívesen az ember. Aztán valakinek a környezetedben eszébe jut, vagy esetleg az interneten belebotlasz a Vadaskertbe, vagy a Bókay gyerekklinikába, vagy más pszichiátriába. Valami elkezdődik. És onnan már tényleg csak pár lépés az EMU. 

Még nem mered elhinni, hogy itt tényleg melletted állnak, még nem látod az első hetekben a változást, de aztán a gyerek elkezd fejlődni. Mert segít a képes napirend, a szabályrendszer, és a sok-sok odafigyelés, amit a gyerek, és amit te szülő kapsz.

Még emlékszem az első tétova lépéseinkre, az első Böszörményi úti találkozásra. Szülő csoport volt, undok márciusi, esős délutánon. Alig találtam parkoló helyett a környéken, azt hittem megfagyok mire odaértek. Aztán Laura és Lőrinc mosolygós arca fogadott a meleg második emeleti lakásban, megkérdezték milyen teát kérek, és mindjárt jobb volt. 

Ők kezdték. Hogy elmondják, miben tudnak segíteni, ha mi is akarjuk. És én úgy éreztem, hogy végre a helyemen vagyok, mint a versben:

„Mint gyermek, aki már pihenni vágyik

és el is jutott a nyugalmas ágyig

még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -

(így nem szökik rá hirtelen az éj)

s míg kis szíve nagyon szorongva dobban,

tán ő se tudja, mit is kíván jobban,

a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:

így kérünk: Ülj le közénk és mesélj.”

És miután ők meséltek, mi jöttünk. Millió és egy kérdéssel, kétséggel, elvárással. És akkor együtt kezdtük el valamit. 

Volt egyéni terápia, volt csoportos, és voltak szülőik, és tréningek. És sok másik szülővel együtt tanulgattam, hogy mi az, hogy szabályrendszer, mi az, hogy képes napirend. 

Emlékszem Lőrinc saját kalózos pontgyűjtőt készítet Áronnak. Közben iskolát kerestünk, nyári tábort. Együtt. Ízlelgettük a szavakat amik már, sajnos nem voltak ismeretlenek, magasan funkcionáló autista, autizmus spektrum zavar, asperger. Persze a gyerekek ebből nem sokat értettek. Ők annyit láttak, hogy lehet sokat játszani, hogy a wc ajtón világos jelek vannak feladatokkal (lehúz, felhúz, megmoss stb.), hogy itt mindig mindenki türelmes velük, hogy van mindig egy jó szavuk hozzájuk. És közben eltelt lassan 5 év. Öt keserédes, sírós, 

nevetős év. Áron óvodásból felső tagozatos lett. Nem mondom, hogy eltelik úgy egy hét, hogy nem jut eszembe, hogy mi lesz vele, ha mi már nem leszünk. Mert eszembe jut. Szinte naponta. De az is eszembe jut, sőt tudom, hogy ha gond van, ha megakadunk, ha visszaesünk (mert megakadunk, és sokszor visszaesünk), akkor mindig van kihez fordulni. És nem csak a klinikán segít a doktornő, hanem itt is. Itt ismerik, itt kezelik, itt tolerálják. Azt is ha fejjel lefelé csúszik le a lépcsőn, és azt is ha tudja, hogy most csendben kell maradnia és a fejlesztőire figyelni.

Mert itt ő, és mi sem, a furcsa fiú. Itt ő Áron. Aki egy csoda, és akit nem lehet nem szeretni.

Nem tudom, mi lett volna, ha nincs ez a hely. Ha nincs Lőrinc, Júlia, Zsófia, Szilvia, Mónika,  Horváth doktornő és még nagyon sokan. Mert nem kell tudnom. Mert van. 

SZERENCSÉRE :) SOSE FOGOM, ÉS MÉG SOKAN NEM FOGJÁK TUDNI EZT ELÉGSZER MEGKÖSZÖNI :)

Nagyon sok-sok boldog születésnapot még az EMU-nak!!!!!